15

Ezio távoli hangokat hallott, álomszerűen. Úgy vélte, megint a fehérbe öltözött fiatalembert látja, akit már a tőrbe csalása idején és az összetákolt akasztófán is, de nem tudta biztosan. Azt, aki se nem segítette, se nem hátráltatta, de mintha az ő pártján állt volna. Mások jöttek és mentek: régen halott testvérei, Federico és Petruccio, Claudia, apja és anyja, és — kéretlenül és akaratlanul — Caterina Sforza gyönyörű, kegyetlen arca.

A látomások elfakultak, de a hangok megmaradtak, fel is erősödtek, és a többi érzékszerve is újra működésbe lépett. Szájában föld ízét érezte, arca mellett a talaj szagát. Visszatért a fájdalom is a testébe. Úgy érezte, soha többé nem lesz képes megmozdulni sem.

A hangok fentről jöttek, nem tudta megkülönböztetni őket. Úgy képzelte, hogy a templomosok lefelé bámulhatnak a kis sziklán, amelyről lezuhant, de szembesültek vele, hogy nem látják. A sűrű bozót feltehetően eltakarta.

Várt egy kicsit, amíg a hangok végleg elhaltak, és beállt a csend. Aztán óvatosan mozgatni kezdte a kezét és a lábfejét, majd a karját és a combját, miközben hálát adva kiköpte a szájából a koszt.

Úgy tűnt, semmije sem tört el. Lassan, fájdalmasan kimászott a bokorból, és talpra kászálódott. Majd ügyelve arra, hogy amennyire csak lehet, takarásban maradjon, visszatántorgott az útra.

Még éppen látta, hogy a templomos kapitány áthalad a megerősített falut körülvevő falban nyíló kapun, jó száz lépésnyi távolságra. Továbbra is az útnak azon az oldalán maradt, ahol bokrok nőttek, és el tudott rejtőzni; leporolta magát, és elindult a település felé, de érezte, hogy minden egyes izma tiltakozik.

— Régen olyan könnyű volt — morogta bosszúsan önmagának. De erőt vett magán, és a falat körbejárva talált egy helyet, ahol fel tudott rajta mászni.

Miután átdugta a fejét a mellvéden, hogy ellenőrizze, nem figyel-e oda senki, felhúzódzkodott, és leugrott a földre. Az istállóban találta magát, amelyben nem volt más, csak pár üsző. Félrehúzódtak, és bizalmatlanul bámultak rá. Rövid ideig kivárt, hátha vannak kutyák is, de egy perc múlva kilépett az istálló kapuján, és elindult a látszólag elhagyatott falun keresztül a hangoskodás irányába. A főtéren megpillantotta a kapitányt, és behúzódott egy pajta mögé. A kapitány a tér egyik sarkán, egy alacsony torony tetején szidalmazott két szerencséden altisztet. Mögöttük némán álltak az összegyűlt falusiak. A kapitány szavait a túloldalon lévő, a falut átszelő folyócska által hajtott vízkerék csapkodása festette alá.

— Úgy látszik, én vagyok itt az egyetlen, aki tud bánni a lovakkal! — kiabálta éppen a kapitány. — Parancsba adom, hogy amíg meg nem bizonyosodtunk arról, ezúttal valóban meghalt, egyeden pillanatra se lankadjon az éberségetek! Megértettétek?

— Igen, uram! — válaszolták mogorván az emberei.

— Hányszor vallottatok már kudarcot, hányszor nem sikerült végezni azzal az emberrel, mi? — folytatta dühösen a kapitány. Figyeljetek ide jól: ha egy órán belül nem gurul a teje a lábamhoz a porban, a tiéteket csapom le!

A kapitány elhallgatott, megfordult, és az utat bámulta az emelvényéről. Ezio látta, hogy idegesen játszik számszeríjának felhúzószerkezetével.

Amíg a kapitány beszélt, Ezio csatlakozott a falusiak tömegéhez, közéjük olvadt, amennyire csak tudott, márpedig ez viharvert kinézetével nem is volt különösebben nehéz. De a tömeg most oszlani kezdett, visszatértek a munkájukhoz. Ideges volt a hangulat, és amikor az egyik előtte haladó ember hirtelen megbotlott, és meglökött egy másikat, az ingerülten csattant fel.

— Hé, menj az utamból! Nyomás!

A háborgás felkeltette a kapitány figyelmét, aki a falusiakra nézett, és a szeme egy pillanat alatt megakadt Ezión.

— Te! — üvöltötte. A következő pillanatban pedig már felhúzta a számszeríját, ráhelyezett egy nyilat, és kilőtte.

Ezio ügyesen elhajolt előle, így a nyílvessző elsuhant mellette, és annak az embernek a karjába fúródott, aki az imént felcsattant.

— Auuu! — üvöltötte, és próbálta összeszorítani a széthasított karizmát.

Ezio fedezékbe menekült, miközben a kapitány új nyíl után nyúlt.

— Innen nem jutsz ki élve! — ordította, és ismét lőtt. Ezúttal a nyílvessző ártalmatlanul fúródott bele az ajtó fakeretébe, amely mögé Ezio behúzódott. De a kapitány egyáltalán nem célzott rosszul. Eddig szerencséje volt Eziónak. El kellett menekülnie, méghozzá gyorsan. Két újabb nyílvessző fütyült el mellette.

— Nincs innen kiút! — kiáltotta utána a kapitány. — Jobban teszed, ha előbújsz és elém állsz, te szánalmas, vén kutya! — Azzal ismét lőtt.

Ezio vett egy nagy levegőt, és felugrott, hogy elkapja egy másik ajtó szemöldökfáját, ahonnan felhúzódzkodott az egyik ház lapos agyagtetejére. Végigfutott rajta a túloldaláig, miközben egy újabb nyílvessző húzott el a füle mellett.

— Állj meg, és dögölj meg! — sivította a kapitány. — Eljött az időd, fogadd már el végre, még ha távol is vagy az átkozott római sintértelepedtől! Gyere, nézz szembe a haláloddal!

Ezio látta, merre futnak a katonák a falu hátsó részén, hogy elvágják a menekülési útját. De ezzel magára hagyták a kapitányt, aki mellett nem maradt más, csak a két altiszt, és a tegeze kiürült.

A falusiak már régen szétszóródtak, és eltűntek szem elől.

Ezio beugrott a tetőn körbefutó alacsony fal mögé, lecsatolta a hátáról a csomagját, és a jobb csuklójára csúsztatta a pisztolya tokját.

— Miért nem adod már fel? — kiáltotta a kapitány, miközben előrántotta a kardját.

Ezio felállt.

— Nem tudom, hogy kell — szólt vissza tiszta hangon, és felemelte a pisztolyát.

Ahogy a kapitány észrevette a rászegezett fegyvert, egy pillanat alatt elfogta a páni félelem, majd „El az utamból!” kiáltásokkal félrelökte segédeit, és a toronyról a földre ugrott. Ezio lövése ugrás közben érte, a golyó a bal térdkalácsát találta el. A kapitány fájdalmas üvöltéssel rogyott össze, a fejét beverte egy éles kőbe, és félregurult. Az altisztek elfutottak.

Ezio átszelte az elhagyott teret. Egyetlen katona sem tért vissza. Vagy azért, mert meggyőződtek róla, hogy Ezio valóban emberfeletti lény, vagy azért, mert nem volt túl erős a parancsnokuk iránti szeretetük. A vízkerék egyenletes csattogásán és a kapitány szűkölésén kívül teljes csend honolt.

A kapitány elkapta Ezio tekintetét, ahogy közelített hozzá.

— A fenébe! Nos, mire vársz? Rajta, ölj meg!

— Van nálad valami, ami kell nekem — válaszolta Ezio nyugodtan, miközben újratöltette a pisztolyát. A kapitány a fegyverét nézte.

— Látom, az öreg kutya még harapós — csikorogta. A térdéből és a bal halántékán egy komolyabb sebből is csorgott a vér.

— A könyv, amit magadnál tartasz. Hol van?

A kapitány ravasz tekintetet vetett rá.

— Mármint Niccolò Polo régi naplója? Tudsz róla? Most megleptél, orgyilkos.

— Szokásom meglepni az embereket. Add ide.

Látván, hogy nincs mit tenni, a kapitány morogva elővett az ujjasából egy régi, bőrkötésű, tizenkétszer hat hüvelyk méretű könyvet. Reszkető kézzel a földre ejtette.

A kapitány torkában elfúló kacajjal nézte a könyvet.

— Vidd csak. Már felfedeztük valamennyi titkát, és megtaláltuk az első kulcsot az öt közül. Ha megszerezzük a többit is, a Nagy Templom minden hatalmával együtt a miénk lesz!

Ezio szánakozva nézett rá.

— Félrevezettek téged, katona. Maszjafban nincs régi templom. Csak egy könyvtár, tele bölcsességgel.

— Elődöd, Altaïr hatvan éven át őrizte az Éden-almát, Ezio — nézett rá a kapitány. — Sokkal többet szerzett meg annál, mint amit te bölcsességnek nevezel. Megtudott... mindent!

Ezio ezen elgondolkodott egy kicsit. Tudta, hogy az alma biztonságban el van temetve egy római kriptában, erről Machiavellivel együtt gondoskodtak. De a figyelmét azonnal ismét magára vonta a kapitány éles, fájdalmas kiáltása. Miközben beszéltek, mindvégig folyt a vér az ellátatlan sebeiből. Mostanra már halálra sápadt. Furcsa módon arckifejezése békésre váltott, és ahogy visszacsuklott, egy utolsó hosszú sóhajt bocsátott ki magából.

Ezio egy ideig nézte.

— Igazi bastardo voltál. De akkor is... Requiescat in pace.

Előrehajolva kesztyűs kezével finoman lezárta a kapitány szemét.

A vízkerék továbbra is dübörgött. Ezt leszámítva csend volt.

Ezio felemelte és kézbe vette a könyvet. A borítóján egy jelkép domborodott, az aranyozása már régen kifakult. Az Orgyilkos Testvériség emblémája. Enyhén elmosolyodott, majd kinyitotta a címoldalon:

LA CROCIATA SECRETA

Niccolò Polo

MASYAF, giugno, MCCLVII.

COSTANTINOPOLI, gennaio, MCCLVII.

Ahogy ezeket a szavakat olvasta, Ezio mélyen beszívta a levegőt.

Konstantinápoly... Hát persze, gondolta.